2012. április 23., hétfő

Egyet Apa kedvéért – A gótika és reneszánsz ködös határvonaláról

Paolo Uccellot szerintem csak szeretni lehet, mert borzasztóan szórakoztatóak a képei. 
Szent György és a sárkány – Paolo UCCELLO –1470 körül – National Gallery, London
Itt van például ez a György meg az ő sárkánya. Sok forrása és még több feldolgozása van a témának, és a legtöbb Jacobus da Voragine Arany Legendája nyomán terjedt el (hangsúlyozom, nem ez az egyetlen forrás létezik Györgyről – ezek alapján különbözőek is a képek, ikonografikájuk és az általuk elmondott történet vagy mondanivaló). Ebben a feldolgozásban hősünk, a sárkány[1], azzal hergeli Silena[2] lakosait, hogy valamilyen fertőző ragályt terjeszt a lakosság között. Amúgy egy tó méretű pocsolyában lakozik a város mellett, de néha felmászik a várfalakra és mindenkit megfertőz a betegségével aki a közelébe merészkedik. Hogy valahogy megbékéltessék, mindennap két bárányt adnak neki táplálékul, de  a bárány fogyóban van, úgyhogy az egyiket egy emberrel kell helyettesíteni egy idő után. Hamarosan már ember is alig akad, amikor a király egyetlen lányára esik a sors. Szerencsére György éppen arra járt és miután leküzdte a sárkányt és a királylány megkötözte a vadat, közösen visszavezetik a városba, ahol is lemészárolják (a szörnyet). Mindez természetesen tömeges átkeresztelkedéshez vezetett. Nem beszélve arról, hogy a kereszténység diadalmat aratott holmi pogány szokások felett, ahol is emberáldozattal próbálják a problémákat megoldani. Mert Györgyöt ugye az isteni erő segítette.
Uccello ezt a variációt vette alapul, és György ugyan fényes páncélban, fehér lovon érkezik, csakhogy (Andre Graham-Dixont idézve) egy féregirtó hozzáállásával és közömbével. Jó hosszú is a lándzsája, nehogymá’ őt is megfertőzze a kórság, esetleg bánthassa a sárkány. Nagyon biztonságos módja ez a hősieskedésnek. Nála akkor már sokkal inkább közel van a tűzhöz a királylány. 
Csakhogy a királylányon sem látszik semmi izgalom, talán inkább undor, nehogy a ruhája mocskos legyen. (Ami nem mellesleg a 15. század közepi divatnak megfelelő, és mi járunk a sztori szerint az I. Sz. 3. század végén.) De hogy a királylány ennyire nincs a plafonon a történtektől, és a sztori szerint amúgy is egymást követték az események, valójában Uccello két, egymást követő történetet festett meg a képen. Teljesen bevett szokás volt a gótika korában, és mert a korok között a határvonalak ritkán olyan élesek, mint ahogy azt ami agyunk - ami a kategorizálásra van beállítva - szeretné, a Reneszánsz festményekből is csak szép lassan halt ez ki. Mert a reneszánsz már törekedett a valósat megjeleníteni, azt amit látott, de legalábbis elképzelt, vagy valósnak vélt. Okot fejtett, és kigondolta, hogy ennek és ennek így és így kellett megtörténnie. Későbbi festők képein az ókori szentek is ókori viseleteket hordanak majd és idővel elhagyják majd ezt a „több jelenet egy képen” gótikus flancolást. De én ezt az átmeneti kort nagyon élvezem. Ki kell várni, de ez vezet majd el a Raffaello és társai által kitenyésztett „realisztikus” (inkább műrealisztikus, mert annyira a tökéletesen a valóságra törekedtek, hogy ott már tényleg minden mesterséges volt) ábrázoláshoz.
Ez az átmeneti érzés számomra nagyon tanulságossá teszi ezt a képet. A téma egyrészt a tipikus, középkori „hős megmenti a királylányt” és hasonló sablonú legendák és hiedelmek közé tartozik, másrészt mégiscsak vallásos és a Reneszánsz más jegyeit is magával hordja. Dráma és élet van a képen elég, mégha nem is György és a királylány élettelen, profilból ábrázolt alakjában (mondom hogy nem valami hősi alkat ez a György a hullafehér bőrével és rezzenéstelen tekintetével). De a ló és a sárkány nem kétdimenziós, hanem kicsit kilépnek a térből, György fölött vészesen gomolyognak a felhők, a vicsorgó szörny is megteszi hatását. És akkor még a fényről, árnyékolásról, színekről nem beszéltem. Pedig mind-mind próbálkozások a valóságot érzékeltetni, kezdve attól, ahogy a a vér folyik vagy ahogy a fény a sárkány és a ló lábán tükröződik. Uccello érzékeltetni akarja hogy ez bizony megtörtént, úgyhogy kedves hívő, higgyél benne. Igazi a táj, igazinak látszódnak a fűszálak is (amíg nem nézzük meg, hogy milyen szép mesterségesre van levágva). És a kettős perspektíva is felerősíti ezt az egész felkavaró, tehát valóságszerű élményt. Pedig alaból egy kettős perspektíva pont nem a valóságot kéne hogy érzékeltesse.
Uccello a perspektíva használatáról, és annak már-már perverz imádatáról volt híres. Mesterművében, a három részes Csata Szent Romanonál (lásd lejjebb) egyik jelenetében még a katona is a perspektíva szabályait mereven tiszteletbe tartva halálozik el , pont az enyészpont felé mutatva. Ahogy minden fegyver, bokor és egyéb tárgy is pont ennek a pontnak az irányába mutat. A látvány nem kicsit mesterséges (és nevetséges -  mondtam, hogy szórakoztató Uccello), még nem fejlett ki, hogyan is hangolja össze a művész a perspektíva 3D-re hajazó valószerűségét a harmóniával és természetességgel (ki kell várni a megváltó triumvirátust ehhez, azaz a Michelangelo-Leonardo-Raffaello-féle bagázst). Népszerű anekdota Uccelloról, hogy éjszakákat volt képes átdolgozni a perspektívát kutatva. És amikor a  felesége ágyba hívta, hogy ugyancsak menjen már, akkor csak felsóhajtva ennyit válaszolt „jaj, milyen bájos dolog is ez a perspektíva!”. Majd folytatta a munkát. Úgyhogy aki ennyire odavolt a perspektíváért, az nem véletlenül használt két enyész pontot. Általában hiba, ha egy művész ezt elköveti, legalábbis ebben a korban, de Uccellonál a fentiek miatt kizárt, hogy erről legyen szó. Sokkal inkább egy drámai, felkavaró, összezavaró hatást akarhatott elérni vele a nézőben. És ez már nem a középkori, túlidealizált világkép, meg akarja mutatni a dolgok valóságszerűségét. És mint ilyen, már erősen hajaz a Reneszánsz nagy művészeire.
Csata Szent Romanonál – Paolo UCCELLO – 1435-60? – National Gallery, London
Aki nem hiszi, annak még utolsó próbálozásomul itt ez a másik kép, ugyancsak Uccello által és ugyanerről a témáról. Csakhogy jóval korábbról, 1430-5 tájékáról. Itt még mindenki oldalról van ábrázolva, a perspektívikus ábrázolásra való törekedés ugyan megvan, de még messze nem éri el a későbbi szintet, és még igencsak kiforratlan, ahogy sikerült, nem beszélve a arról, hogy „hol itt a DRÁMA faktor?”. 
Szent György és a sárkány, Paolo UCCELLO, 1430-5, Musée Jacquemart-André, Párizs
A két kép közötti különbségen jól látszik, hogy törekedett egyre jobban a valóságra Uccello. Jutott addig ameddig, de nem lehet lebecsmérelni, állítólag Leonardo az Anghiari csata jelenetét erről mintázta.
Anghiari csata – Peter Paul Rubens másolata Leonardo falfestményéről

És a lány ruhájáról még annyit, hogy nem csak a kor divatjának felelt meg (1460-as évek), de annak is a legfelső rétegének az ízlését tükrözte. Ahogy György páncélzata is. Lévén hogy Uccello a Medici család udvarában dolgozott, gyakorlatilag jó nagy piros pontot írhatott be magának azzal, hogy az előkelő réteget jelenítette meg ha nem más, hát a ruhák által, mint az eset hőseit - mondtam, hogy nem György lesz itt az igazi hős. És ez aztán egy igazán Reneszánsz művészi húzás, és most nem csak a talpnyalásra célzok. Korábban a művészetet az egyháznak termelte az ember, de legalábbis vallási célokra. Azonban változtak az idők. Kezdte kinyitni szemét a társadalom, városok alaukulnak ki, gazdag polgári réteggel, akik tudatukra ébrednek, nem is tudnak mit csinálni magukkal, a szabad idejükkel és felesleges pénzükkel. Többé nem csak azt kell festeni, amit a vallás, a társadalom, és ezek szabályai megkívánnak, hanem a tudatára ébredt mecénás ízlését is ki kell szolgálni ezentúl.
Kétlem hogy a ki volt kötve, hogy a sárkány hogy legyen ábrázolva. Az én fantáziámat azonban nagyon izgatja, és valószínűleg sose kaphatunk rá választ. De honnan szedték a  művészek a különböző szörny és sárkány inspirációkat? Ebben én legfeljebb valami hüllőt vélek felfedezni, de hátha valakinek jobb ötlete van. Gondolná az ember, hogy azt festették le, amitől valóban tartottak. Én csak idióta volt lakótársaktól irtózom, de még én sem vagyok annyira gonosz, hogy ebbe bármilyen emberi lényet is belelássak. Úgyhogy küldjetek nekem megfejtéseket, honnan szedhette ezt a formájó sárkányt Uccello. Vagy ki milyen állatot vél benne felfedezni.

A festmény izgalmakkal teli életet mondhat magának az utolsó 110 évben, amióta is nagyjából Uccello festményként van beazonosítva[3]. 1959-ben végül a National Galleryben kötött ki, ahol meg azért bántották, mert hogy a sárkány szárnyán lévő pöttyök erősen emlékeztették az odalátogatókat a Királyi Légierő logójára. És lévén hogy mindez nem sokkal  a Második Világháború után volt, és lévén hogy György az angolok védőszentje, egyesek serősen sértőnek tartották, hogy mi az, hogy egy szörny viselje az angolok nemzeti színeit, depláne hogy azt György legveszedelmesebb ellenfele tegye!

Azoknak, akiknek hozzám hasonlóan gőze nincs, milyen ez a logó, itt egy kép róla. Mellesleg a franciákról másolták az Első Világháború idején (csak megfordították a színeket), mert az angol zászló messziról össze volt keverhető a német vaskereszttel. 
Valami repülőgép a Második Világháborúból az RAF (Királyi Légierő) logójával

És végül, végső döfésként hogy miért is nem hős György; nem véletlenül nem írtam egyszer sem, hogy Szent György. Ő is áldozatául esett annak a nagytakarításnak, amit az egyház a huszadik század második felében végzett, és nem csak elismerték hogy alakja nem valós, hanem a Római Katolikus egyház ki is vette a megemlékezendő szentek sorából (jó, az angoloknál maradt, lévén hogy Anglia védőszentje). Úgyhogy Szent György, legalábbis a katolikusoknál, nem része a naptári szenteknek. Hát ha egyszer igaz sem volt…

Amúgy régóta gyűjtöm a György és a sárkány képeket. Úgyhogy végezetül megmutatom a kedvencemet. Ezen legalább egy igazi hős van; hol ő is eltűr és megküzd holmi királykisasszonyok okozta gondokkal, hol teljesen igazi hárpiákkal száll szembe; a hófehér Jaguár kikopott alóla, de azért most is igazi fehér monstrónummal közlekedik, és ő legalább létezik, valós, itt van velünk, sárkányoknál sokkal valóságosabb problémákkal száll szembe minden nap, nem úgy mint holmi kitalált, súlytalan alakok. Nem beszélve arról, hogy nagyon szépen bánik az állatokkal, a jobb kezével még a a sárkény fejét is megsimogatja.
2011. 06. 27. Dundee – György és a sárkány
És végül jótanácsul: ezt a képet 1962-ben egy animátor készítette az Uccello kép alapján. Így kell megoldani a problémákat. Lemészárolni könnyű, de ami utána jön, az az igazi művészet.
Szent György és a sárkány, Uccello képe alapján - George Worsley Adamson - 1962
Nagyon-nagyon boldog névnapot Apukám!
Zs.


[1] Tudom hogy a nép Györgyöt tekinti hősnek, de majd mint lejjebb is írom, szeritem nem ő a hős; amúgy is, egyelőre ő a túlélő, a hősöknek pedig meg kell halniuk, különben mitől lesznek hősök. Nekem ebben a sztoiban, ebben a feldolgozásban igenis és a sárkány a hős.
[2] város a Római Birodalom Líbia provinciájában – ma valószínűleg Cyrene, de forrása válogatja, hol is zajlottak az események
[3] Néha minden alap nélkül ezt többször is megkérdőjelezték - szóban szívesen elmesélem bárkinek.

1 megjegyzés:

  1. Teccik, Zsuzsi, éljenek a létező, teát és kvaszt fogyasztó Györgyök! Ami a sárkányt illeti: én a címertanban kutatnék, mert ott vannak ilyen formák. Ami a helyesírásodat illeti: pár betűdet azért leszúrnám.

    VálaszTörlés